|
| Egy testben az ellenséggel - egy sikeres gyógyulás története. |
|
"Magyarországon kevesen vállalják nyíltan, hogy rákosak, szinte szégyellik az egészet, legközelebbi hozzátartozóikon, barátaikon kívül igyekeznek titkolni bajukat abban a meggyőződésben, hogy a rákdiagnózis egyet jelent a halálos ítélettel".
|
|
hirdetés
"Könyvet írtam a betegségemről, a rákkal való küzdelmemről és a kór legyőzéséről, elsősorban azért, hogy másoknak, sorstársaimnak segíthessek vele" - mondta az MTI munkatársának Kazda Tünde, akinek mindössze öt év életet jósoltak 1996-ban az orvosok, amikor az akkor mindössze 22 éves fiatal nőnél, egy nyolchónapos kisfiú édesanyjánál krónikus myeloid leukémiát diagnosztizáltak.
Tünde nem nyugodott bele abba, amibe a rák diagnózisának hallatán oly sokan - lelkük mélyén legalábbis - beletörődnek, és nyolchónapos kisfiáért, családjáért, és nem utolsó sorban önmagáért felvette a harcot a betegséggel. Ma már tünetmentes, több mint három éve nyoma sincs szervezetében rákos sejteknek, és nemrégiben került a könyvesboltokba fizikai és lelki küzdelmeiről írott Egy testben az ellenséggel című könyve.
"Magyarországon kevesen vállalják nyíltan, hogy rákosak, szinte szégyellik az egészet, legközelebbi hozzátartozóikon, barátaikon kívül igyekeznek titkolni bajukat abban a meggyőződésben, hogy a rákdiagnózis egyet jelent a halálos ítélettel" - mondta a fiatalasszony. "Én nem tudtam elfogadni ezt a rossz társadalmi beidegződést, rá akartam cáfolni a közhiedelemre" - tette hozzá.
"Amikor megtudtam, hogy mi bajom, szinte nem éreztem semmit, alig fogtam fel a diagnózist. Leginkább arra nem akartam gondolni, hogy meghalhatok. Csak a kisfiamra gondoltam, és arra, hogy őt fel kell nevelnem. A teljesen ösztönös élni akarás dolgozott bennem, és tettem, amit ez az ösztön diktált. Lelki egyensúlyban maradásomat nem segítette, hogy abban az időszakban éppen válófélben voltam a férjemtől, családom - elsősorban édesanyám - és a barátaim segítő közreműködése azonban rengeteget jelentett. A betegséggel való küzdelmeim során jöttem rá, hogy ilyen helyzetben milyen jelentőségre tehetnek szert távoli ismerősök, esetleg alig megismert idegenek együttérző szavai, gesztusai.
A klinikai vizsgálatok során kiderült, hogy a csontvelő átültetés jelentene esélyt a gyógyulásra, mivel azonban megfelelő donort nem találtak számomra, saját őssejtjeimet kaptam vissza 2000 februárjában. Hiába mentem azonban keresztül a műtéten, a kemoterápiás- és sugárkezeléseken, egy idő után kiderült, hogy az őssejt beültetés nem bizonyult sikeresnek. Ebben a helyzetben kaptam lehetőséget arra, hogy részt vehessek egy új gyógyszer kipróbálásában, ami aztán meghozta az annyira várt sikert. A csak a rákos sejtekre ható, és az egészséges szöveteket nem károsító gyógyszer szedése nyomán immár több mint három éve teljesen tünetmentes vagyok.
Kisfiammal való kapcsolatomban azonban immár mindvégig lesz jelen éveken át tartó, és egész kisgyermekkorát átható betegségem. A ma már kilencéves gyermekem a kórház légkörében nőtt fel, és már-már szinte kis felnőttként élte meg fizikai szenvedéseimet, tudomásul vette kimerültségemet, homlokomat simogatta, amikor képtelen voltam arra is, hogy az ágyból felkeljek. Soha nem mondtuk neki, hogy anya meghalhat. Mára az irántam érzett nagyfokú féltés érzékelhető csupán a kapcsolatunkban.
Ami engem illet, ma is rendszeres ellenőrzésre járok, de megpróbálom úgy élni az életemet, ahogy mások. Főiskolára járok, művelődéspszichológiát tanulok, de a későbbiekben - ha erőm engedi - onkopszichológus szeretnék lenni. Azoknak akarok lelki segítséget nyújtani, akik hozzám hasonlóan daganatos betegséggel küszködnek. Az emberek segítéséhez azonban egyetlen szakember édeskevés. És nem is csak szakembereken múlik a dolog. Én magam önkéntesként dolgozom egy rákbetegeket, illetve volt rákbetegeket tömörítő egyesületben. Tudom, hogy sokan legszívesebben kitörölnék tudatukból, hogy betegek, vagy betegek voltak. Márpedig ebben a vonatkozásban nagyon fontos volna a társadalom szemléletén változtatni. Az egyik oldalról nem kell szégyellni, ha valaki daganatos volt, a másik oldalon viszont nem volna szabad semmiféle hátrányos megkülönböztetést alkalmazni velük szemben.
Fontos volna az is, hogy a hírességek, azok, akikre az emberek odafigyelnek, ne titkolják, ha esetleg elérte őket ez a kór. Sikeres gyógyulásuk története erőt adhat mindazoknak, akik ugyanilyen bajjal küzdenek" - mondta Kazda Tünde.
(Forrás: Híradó/MTI)
|